A gordon szetter eredete

A brit szigetek északi részén Skóciában alakult ki a fekete-cservörös szetter, amely a gordon szetter nevet kapta. Ezeket a kutyákat már a XVII. sz.-ban említették irodalmi adatok, kevésbé gyorsnak, ugyanakkor nagyon kitartónak tartották őket. Kialakulásának története Alexandernek Gordon IV. hercegének (1743-1827) nevéhez kapcsolódik, aki Banfshire-ban a Fochabers kastélyban élt. Eredete ugyanaz, mint a többi szetteré, különböző bozótos kutyák és setting dogok keveréke. A vad állásának tudományát a spanyol pointerrel való keresztezésnek köszönheti. 

A herceg kutyái állítólag három-színűek voltak, csak ritkán feketék. Szavahihető leírások alapján Alexander 1800-1820 között komolyan foglalkozott e szetterek tenyésztésével, és főleg a kutyák munkaképességét fejlesztette. Programjához felhasználta egyik juhászának Maddy nevű collie szukáját, mely a fáma szerint igen jó vadászképességekkel rendelkezett, gyakran akkor is jól állta a hófajdokat, mikor a szetterek felhagytak a vadászattal. Ez a kutya egész másképp nézett ki, mint napjaink collie-ja, legtöbbször fekete-cser színű volt, kisebb-nagyobb fehér foltokkal. A kutyának az első alma 6 kölyökből állt, amelynek mindegyike három-színű, fekete-fehér-cser volt. Ezek a kutyák igen intelligens és könnyen tanítható felnőttekké váltak, a juhokat éppúgy őrizték, mint amilyen ügyesen szárnyasokra vadásztak.

/Ezzel a tulajdonságával kapcsolatban leírom a saját tapasztalatomat: az eset már majd 10 éve történt, fiatal gordonommal kint voltunk a vadászterületen, amikor én egy pillanatra nem figyeltem rá, s pár perc elteltével meglepődve tapasztaltam, hogy az arra haladó birkanyájnak új terelője lett, kutyám személyében. Olyan természetesen és jól dolgozott, a nyáj körül, hogy első ránézésre, messziről még én is pásztorkutyának véltem, s gyönyörködtem a munkájában./

Alexander halálával az állomány jelentősen leromlott és megcsappant, néhány évvel később azonban Richmond hercege a kastély átvételével újra felélesztette a fajtát.

Először szinte kizárólag munkára tenyésztették, származásuk csaknem teljes mértékben a vadászmester és az alkalmazója választásától függött. Már 1859-ben volt egy vadászok által szervezett angol kiállítás, melyen csak pointereket és szettereket mutattak be. Ez alkalommal még a kutyákat színüktől és típusuktól függetlenül mind egy osztályba sorolták. A 36 kutya közül az első díjat egy fekete-cser Dandy nevű gordon szetter nyerte. 1861-től a különböző változatok már külön osztályban indultak, de a gordonokat egy ideig "black and tan szetter" néven mutatták be. Itt Dandy egyik unokája, Dandie került ki győztesen. Népszerűsége a brit szigeteken ennek ellenére elég hamar lehanyatlott, de az európai kontinensen megkedvelték, elsősorban azért, mert alkalmas volt a mindenes munkára. Mezőn és vízen egyaránt kiváló munkabírással dolgozik, munkaszerető, jól vezethető, a vadat is szívesen hozza el. Erős a csapatartó készsége, ez annak is köszönhető, hogy a ma már igen ritkának számító bloodhounddal való keresztezés eredményeként jött létre, mely kutyát gyakran használtak a gyarmatokon megszökött rabszolgák felkutatására és embervadászatra. A gordon szetter színezete és jegyei is az egészen régi kutyafajtákra emlékeztetnek. Utalást találhatunk a különböző rókakopó fajtákra, pl. az osztrák alpesi kopóra, s ez az ősi szín megjelenik a havasi pásztorkutya, pincser, és rottweiler fajtákban.

Később az 1863-ban South Hill-ben megrendezett első Field Trialon az első három helyen gordon szetterek végeztek, ezzel bizonyítva, hogy a tenyésztés során kissé megkopott gyorsaságuk, a kitartással és a jó orral kárpótolható. 1873-ban az Angol Kennel Club létrejöttével a tenyésztők törzskönyveket kezdtek vezetni, melybe beírták a kutyáik nevét és általános adatait. Ez véget vetett annak a zavaros helyzetnek, hogy az állandó névváltoztatás a tenyésztés során bonyodalmakat okozzon. 1890-ben megalakult az első Gordon Setter Club ami, 1893-ban megrendezte első mezei versenyét, melyet a csekély nevezési létszám miatt nem ismételtek meg. A XIX. sz. második felében sok nagy és kis tenyésztő kezdett foglalkozni a fajtával. Ekkor Pearce tisztelendő rendelkezett a legkiválóbb gordonokból álló kennellel. Ő vásárolta meg a sok utódot nemző és jó örökítő képességekkel rendelkező Kent nevű kant, mely nagyon jól dolgozó, de fejre kifejezetten csúnya kutya volt. Vitathatatlan, hogy ezt a fajtát Gordon hercegeinek munkája, a szuper vadászati képesség kialakítására tett erőfeszítéseik tették népszerűvé, s ez oda vezetett, hogy 1888-ban még Amerikában is létrehozták a fajtaklubot.

A szetterek feladatai a kialakulásuk után

Az angol vizslákkal való vadászat, mint általában a vizslászat a nemesség körében volt elterjedt. Az apróvad vadászatokon szükség volt a vadat jelző kutyára. Eleinte solymászaton és hálós vadászatokon használták őket. Feladatuk: a vad keresése légszimattal, a vad jelzése, megállása, ráhúzás, utánhúzás és a vad felreppenésére, hasalás - voltak.

Az alacsony röptű solymászaton a szetter kereste a vadat, a nádasban, vagy a mezőn. Ez a vadászati forma elsősorban récére, lúdra, gémfélékre, fácánra, fogolyra, varjúra történt. Amint a vizsla állt, a kézen ülő lesapkázott madarat felreptették, és az levágta a kutya által parancsra felvert vadat.

Magasröptű solymászaton a sólymot vagy héját felengedték a magasba, hogy ott körözzön, és a kutya a madárral együtt keresett. A kutya által megtalált vadra a madár csapott le. Ez a forma elsősorban fogolyra, fürjre, fácánra és récére volt eredményes.

A másik vadászati forma a borítóhálós vadászat volt, melynek eredményeként a szetterek kitenyésztésre kerültek. Ezt a módszert fürjre, fogolyra használták. A kutya a mezőn cikk-cakkban, keresett, majd mikor szimatot fogott, megmerevedéssel jelezte a vadat, s lefeküdt előtte. Ekkor a madarászok szemből, óvatosan megközelítették a zsákmányt, s a hálót ráborították a vadra, s a jelző kutyára.

A sövényhálós vadászat alkalmával a többrétegű hálót alacsonyan a föld felszíne fölött feszítették ki, s a vadat, a háló felé haladva, a kutya széles ívben kereste. A cél az volt, hogy a madár ne rebbenjen fel, hanem ellábaljon a háló irányába, melynek sűrű szövésű részében esett csapdába. A hálóval vadászható volt a fogoly, fürj, fácán, esetenként erdei szalonka, de nyúl és vadréce is.

A magas hálós vadászat szisztémája ugyanez volt, de itt a háló magasságát, a fogni kívánt szárnyasvad repüléséhez igazították. Itt a cél az volt, hogy a kutya jó széllel haladva ráhúzzon a vadra, majd parancsra keltse fel azt.

A vízi vadászati forma során a szetter munkája a nádban, sásban való keresésre korlátozódott, de találat esetén elhozhatták a leesett vadat is. A kutyák nagy része, ezt örömmel meg is tette, mert megfelelő apportkészséggel és határtalan vízszeretettel rendelkeztek.

A "modern" gordonok és feladataik

Az évezred elején a szetternek eredeti tevékenységétől eltérően nagyon sokrétű feladatot kell végeznie ahhoz, hogy a vadászat során megállják helyüket, és korunk vadászai szívesen válasszák ezt a fajtát.

Feladatuk nem korlátozódhat kizárólag a mezei munkára, amire több száz évvel ezelőtt ki lettek tenyésztve, fel kell venniük a versenyt a kontinentális vizslák sokrétű munkájával. Ez a mindenes feladatok elvégzését követeli tőlük, mely a legtöbb állatra nagy feladatot ró. Megfelelő képzéssel azonban a szetterfajtákat, így a gordon szettert is, kiváló mindenes kutyákká képezhetjük.

A szetter orra legalább olyan jó, mint akármelyik kontinentális vizslafajtáé, hisz vérükben a szimat kutyák királya, a pointer vére csörgedez. Munkabírásuk, szenvedélyük hihetetlenül nagy, szünet nélkül kutatják a szagot, hogy vadat találjanak. A legtöbb szetter lételeme a víz, s ettől a befagyott vizek sem tántoríthatják el. Szívesen apportíroz, gyakorlással remek elhozóvá válik.

Sajnos azonban a modern világ mást is megkövetel ezektől a kutyáktól, mely manapság az elsődleges szempont a fajta tenyésztésében. Ez a show, a kiállítások világa, mely e nagyszerű vadászkutyákból legtöbbször kiállítási "darabot" csinál. Ezáltal a fajta jellegzetességei, régi tulajdonságai a feledés homályába vesznek. Angliában kb. 50 évvel ezelőtt vált szét a két típus, a show és a munka vonalak tenyésztése, s a világon máshol is ebbe az irányba halad a fajta jövője.

A cél az lenne, hogy a két vonalat oly módon ötvözzük, hogy a standardet megközelítő küllemű, - tökéletes kutya nincs - és egyúttal kiváló munkaképességekkel rendelkező kutyát kapjunk, amelyre a későbbiekben is mindannyian büszkék lehetünk.

A gordon szetter jelleme

A gordon büszke, nemes külseje, merész tekintete egy érzékeny és kedves belsőt takar. Rendkívül temperamentumos fajta, szeret vezéregyéniség lenni a kutyatársaságokban és ehhez megvan a kellő ereje is.

Kiképzése során az erőszakot nehezen tűri, ha jó kezekben van, elegendő a gazda ráhatása, hogy intelligenciáját kihívások elé állítsuk. A túl durva bánásmód megtöri természetét, előfordul, hogy az ellenkezőjét érjük el általa.

Sok esetben szeret önállóan dönteni, hamar talál megoldást az új szituációkban, kíváncsi természete az új dolgok felderítésére ösztönzi. A munkában kitartó és szenvedélyes, nagy teherbírású fajta, mely szépségével, nemes eleganciájával, érdekes, minden új dolog iránt érdeklődő természetével a nem vadász és kutyás közegben is számos csodálóval rendelkezik. Mi és a gordonok pont egymásra találtunk, nálunk ez életre szóló kapcsolat lett.

A tenyésztők szerepe a szetter fenntartásában

A tenyésztők munkája a fajta fenntartásában alapvető fontosságú.

Az egyik tenyésztői cél - melynek alapján első ránézésre is azonosítható a fajta - a látványos fenotipus rögzítése, de legalább ilyen fontos kell, hogy legyen a genetikailag átöröklődő belső tulajdonságok fenntartása is.

A mai tenyésztők munkája sajnos eltolódott a küllemi tulajdonságok hangsúlyozása felé, szebbnél szebb szettereket importálnak nem kevés áldozat árán, viszont kutyáik használati tulajdonságaival, temperamentumával, vadászszenvedélyével nincsenek tisztában. Ezeket a kutyákat tenyésztésbe véve és generációkon át favorizálva, sok olyan kutya kerül gazdához, melyeknek életük során még alkalma sem nyílik egy mezőn keresni, vagy vadmegálláshoz jutni.

Az 1900-as évek elején még Magyarországon is népszerű és sokat használt angol vizslák (pointer, szetterek) mára kezdenek teljesen eltűnni a vadászatokról. A tenyésztés önzősége során a vadászokban és a kevésbé hozzáértőkben kialakult egy - nem minden esetben szilárd alapokon nyugvó - negatív kép, mely a fajtákat jellemzi: nem bírják a lövés hangját, mert gyenge idegrendszerűek, nem mennek a vízbe, mert nem volt lehetőségük megismerni, nem apportíroznak, mert nem a megfelelő munkát végezték velük.

"Sok vadász úgy képzeli, hogy a vadászkutya már úgy van teremtve - csak ki kell vele menni vadászni és az embernek még a gondolatait is eltalálja. Ezért ér azután sok vadászt keserű csalódás, és ezért megy el a kedve a vadászkutyától. Bizony a vadászkutyához érteni kell! A vadászkutyával való bánás is egy külön tudomány, amelyet el kell sajátítani. A vadászkutya csak akkor szolgálhat segítségével, ha ismerjük képességeit, tulajdonságait, hajlamait, ha tudjuk, hogyan bánjunk vele, ha tudjuk azt, miképpen vadásszunk vele különféle terepeken, különböző vadra." (Félix Endre: Az apróvad vadászata vizslával, 1948.)

A problémák megoldásában a magyar vadásztársadalom ugyanolyan szerepet kell, hogy kapjon, mint a ma Magyarországon szetterekkel foglalkozó tenyésztők. A felelősség e két csoport kezében van, még nem késő élni a lehetőséggel! Egyéniség és ízlés kérdése, hogy ki milyen kutyát választ társul magának a vadászathoz. A szetterek azonban rabul ejtik mindazon emberek - nemcsak vadászok - szívét, akik valaha látták őket a mezőn fáradhatatlanul dolgozni, és keresés közben szoborrá merevedni. A látottak, - a kutyák nemessége - örök emlékként maradnak meg szívükben.

Fotó és írás: Ács Piroska - Stirling Bridge kennel