Akantisz Bikfic

A történet, amit ma elmesélek nektek egészen 1948-ig nyúlik vissza. A II. világháború után a kutyák jelentős állománya elpusztult, ezért a meglévő egyedekből származásuktól eltekintve igyekeztek a tenyésztők és a kutya kedvelő polgárok újra építeni a veszteségeket. A kutyatenyésztés feltámasztásnak tehát ára volt, ismeretlen egyedeket párosítottak olyan törzskönyves egyedekkel, ahol csak vélni lehetett a jó tulajdonságokat.

A minap megismerkedtem Akantisz "Bikfic" azaz Biki történetének egy kis részével. Bikfic a háború után 1948. június 4. született és a tulajdonos neve Dr. Zács Ágoston volt, az ő fiával, ifj. Zács Ágostonnal, egykori spániel és szetter bíróval beszélgettem.

Zács úr egy évvel Biki után született és kb. 3-5 éves lehetett mikor a szetter elkerült tőlük vidékre. Akkoriban a vadászati jogrendszer a MAVOSZ összevonások miatt, az elhivatott vadászok számára is nehézséget okozott, nem mellesleg a háború befejezése után is néhány évig jóformán csak orvvadászat folyt, ami a még megmaradt vadakat is csaknem teljesen kipusztította. A vadászok társadalmi összetételében is nagy változások álltak be, a kormányzat az osztályidegennek minősített személyektől megtagadta a fegyvertartási engedélyt, ugyanakkor minden vadásztársaságnak kötelezővé tették a MAVOSZ tagságot. Biki és Zács úr édesapja is vadászott egy ideig, de a Rákosi-rendszer kitelepítései miatt semmiféle "úri allűrt" nem néztek jó szemmel, így az elegáns, fajtatiszta kutya tartását sem - mondja Zács úr.

A szülei csak tanácsi bérlakás tulajdonosként maradhattak az édesapja eredetileg saját tulajdonú lakásában, a nagyszüleik otthonát pedig elállamosították, 5 szobás lakásából hármas társbérletet csináltak. Nagyapja a háború előtt táblaíróként dolgozott, apja pedig jogászként, de a háború után már nem tudott elhelyezkedni, ezért fémcsiszolónak állt. Ilyen körülmények között Biki nem maradhatott velük, ezért vidékre költöztették, és csak homályos emlék maradt róla, hogy hová is került valójában, talán Dombóvárra. Biki a kiköltözése előtt két kiállításon szerepelt kitűnő minősítéssel, az egyiket idősebbik Jilly Bertalan, másikat fia ifj. Jilly Bertalan bírálta, akik koruk egyik legelismertebb vadászkutya bírái voltak.

(Zács úr számára külön érdekesség, hogy az első /és egyetlen/, Magyarországon vásárolt cocker spánielt '64-ben, az Állatkertben megtartott kutyakiállításon ugyancsak ifj. Jilly bírálta és csak "JÓ" minősítést adott, ami akkor nagyon rosszulesett neki, de későbbiekben mikor maga is spániel és szetter bíró lett, belátta, hogy ő maga sem adhatott volna többet ennél.)

Igyekeztem Zács urat is megismerni egy kicsit, az ő szemléletével megtudni milyen lehetett az 50-es évektől a kommunista rezsim alatt kutyát tartani, bírálni.

A 60-as évektől már minden tekintetben enyhült a politikai rendszer és az életszínvonal is kezdett emelkedni, így egyre többen engedhették meg maguknak, hogy törzskönyvezett kutyát vásároljanak. Első spánieljük után a nemzetközi kiállításokon látták, hogy Ausztriában és Csehszlovákiában mennyivel szebb kutyák vannak. Az osztrák kutyák számukra megfizethetetlenek voltak, de Csehszlovákiából elfogadhatóbb áron lehetett kutyát (esetükben cocker spánielt) vásárolni és a következő években többet hozattak is, amik később hozzájárultak a magyar cocker spániel állomány javításához.

1972-ben vizsgázott a MEOE-nél, és 1976-ban lett "nemzetközileg is elismert" bíró, ami azt jelentette, hogy CACIB kiállításokon is bírálhatott. Akkoriban nem volt annyira elterjed, hogy a bírák angolul beszéljenek, mert a "közös nyelv" a német volt. Ezért külföldön nem bírálhatott. De idehaza is keveset bírált, mert 1978-1983-ig külszolgálaton dolgozott. Majd 1984-től párszor felkérték, de '86-ban a Népstadionban megrendezett kiállításon összeveszett a MEOE akkori elnökével és másnap írásban jelentette be, hogy lemond a bírói posztról és kilép az egyesületből.

(A '70-es és '80-as években viszonylag sok ír szetteres járt kiállításokra, gordon szetteres csak elvétve volt, vörös-fehér egyáltalán, de az angol szetterek létszáma is alulmaradt az írekkel szemben. Akkoriban sok szép ír szetter volt - ahogy Zács úr fogalmaz -, nem olyan vékony fejűek, vékony csontúak, mint amiket a 2000-res években látott.)

Később 2000-től beagle fajtával kezdett dolgozni, amikor újra belépett a MEOE-ba, de akkor már bíráskodást nem vállalt. 2013-ban amikor a budapesti világkiállítás után a MEOE vezetősége eleget tett a kormány nyomásának, miszerint belement a tenyésztő szervezetek rendszerébe, bejelentette, hogy nem ért egyet ezzel a változással és végleg kilépett az egyesületből, ezzel befejezte a tenyésztést is.

Az alábbi származási lap Akantisz "Bikfic"-é, amit Zács úr engedelmével mutatok meg nektek. Nagy kincs! És az első bizonyítékom arra, hogy valóban kevert állományból származtak az akkori és talán a mai magyar állomány leszármazottai.

A végére pedig egy kis személyes emlék Bikiről Zács úr szavaival:
"Azt hiszem az emlékeim sokkal inkább szüleim elmeséléséből származnak, mint valódi emlékek. Ami nekem megmaradt, az az, hogy igen eleven kutya volt, amikor beugrott a fotelba, akkor szánkózott végig a szobán. Többször megszökött (nem tudom hogyan, talán a közös folyosó ajtaját nyitva hagyták a társbérlő szomszédok??), egy idő után már ismerték a környéken és hozták vissza. Állítólag egyszer olyan is előfordult, hogy környékbeli gyerekek beállítottak, hogy "Visszahoztuk a Bikit!" Akkor csak nagyapám volt otthon, aki megköszönte és átvette a kutyát, majd amikor be akarta engedi a mi lakásunkba, kiderült, hogy Biki otthon volt."

Molnár-Tóth Erika