Az első ír szetterem

Az én első ír szetterem, ami nem is az enyém volt, Kea királykisasszony volt.

15 évesen, amikor már a környék összes kutyájával kapcsolatban voltam, az általános iskola igazgatójának az uszkárja sétáltatásához már 10 éve "bérletem" volt, eljött az ideje, hogy saját kutyám legyen.

De milyen is? Mindegy csak négy lába legyen és kutyaként funkcionáljon.

A barátnőm is éppen ekkor jutott el életének ebbe a stádiumába és mivel akkoriban látta a "Big red" című filmet, pontot is tett a kérdésre. Ír szetter lesz.

A világ legszebb és legokosabb kutyája, mivel a film is erről szólt. Szóval tévedni nem fogunk! Lelki szemeink előtt már láttuk, ahogy a két vörös kutya a zöld rét felett szállva játszik egymással és mi boldogan figyeljük őket.

Persze, mint nagyon tudatos tinédzsereknél, a tökéletességet fokozván, csak törzskönyves kutya jöhetett számításba. Törzskönyv egyenlő a szuper intelligenciával és a csodálatos küllemmel. Hogy ez a fajta mire lett kitenyésztve? Kit érdekel? A filmben ez a fajta volt a "szuper tökéletes fajta" és kész.

A stratégia az volt, hogy először neki veszünk kutyát, utána, amikor már jól bejárattuk ezt a témát és a másik családban is úgy epekednek majd a szülők egy ilyen kiskutyáért, mint egy falat kenyérért, akkor nekem is. Úgyis mindig együtt lógtunk, kénytelenek szembesülni azzal a ténnyel, hogy szetter nélkül próbálhat az ember élni, de úgysem tud. Miért nem egyszerre? Mert akkoriban csak egy kutya árát tudtuk összeszedni, ráadásul az én szüleim nagyon szigorúak voltak és számunkra elég nagy falat volt egyszerre egy családot puhítani.

Tehát a fent említett alapos tudással felfegyverkezve, rá is akadtunk az első utunkba kerülő hirdetésre. Már másnap egy kupac kiskutya között üldögéltünk, amiket a tulajdonos a harmadik emeleti panel lakásának a gardrób szekrényéből halászott elő.

Fél órán belül megdumáltuk a "tenyésztőt", hogy persze, a szüleink is jöttek volna, de irtó erős elfoglaltságuk miatt minket küldtek megbeszélni a lefoglalást meg a további teendőket. A kiskutyát is azon nyomban kiválasztottuk.

Mivel előtte heteket bújtuk a kutyás könyveket, hogy hogyan kell az alom legjobb kutyáját kiválasztani (tapsikolással, kulcscsörgéssel, egyebekkel) a szakértők biztonságával ki is választottuk "Maszudi Babettet", hívónevén Keát, aki a barátnőm ölében aludt el, míg a többi kiskutya rendetlenkedett. "Ő lesz az" felkiáltással a sorsunk megpecsételődött.

A hazafelé vezető úton meg is beszéltük. Kedves is, nyugodt is, stb. szóval tökéletes lesz!

Eljött a nagy nap, amikor hazavihettük életünk további negyven évét meghatározó projektünket. Az összes perselymalacunkat legyilkoltuk, mindenünket pénzzé tettük, de vihettük! És ez volt a lényeg! Az, hogy otthon gyanútlan szülők éppen a délutáni csendes pihenőjüket élvezték, kit érdekel! Minden szervezés kérdése!

Azt elfelejtettem megemlíteni, hogy a barátnőm születésnapja éppen azon a héten volt, pedig ez volt a kutyabeszerzés alappillére. A terv pedig a következő volt: Én beállítok vigyorgó képpel a barátnőm családjához, "szülinapi meglepetést hoztam" felkiáltással és csendesen távozom a papírdobozban elrejtett kutyust hátrahagyva. A barátnőm, aki aktuálisan éppen az edzéséről térne haza, majd jól meglepődik. Szülők meghatódva, hogy milyen cuki a kiskutya, meg milyen "jófej" is vagyok én, szívük minden melegével fogadják a kis gombócot.

Nahát, mondanom se kell, hogy a történet nem így végződött. Az első problémával akkor szembesültünk, amikor kiderült, hogy az alom legkarakteresebb szukáját választottuk ki. Órákon át fárasztottuk, de a hat hetes kiskutya semmi pénzért nem akart elfáradni, pedig az átadáshoz fontos volt a szundikáló kisgombóc image.

A másik, hogy ennek a kutyusnak hangja volt, elég magas frekvenciájú hangja és a papírdoboz sem éppen arra van kitalálva, hogy egy kiskutya jól érezze benne magát.

A problémák egyre csak tornyosultak, már ennie is kellett volna szegénynek és ezért ő egyre hangosabban visított. Mi teljesen lefáradva összeroskadtunk, és mikor sikerült megnyugodnia pár percre, akkor az utolsó erőmmel becsörtettem a családhoz, "hoztam egy meglepit felkiáltással" és egy pördüléssel kirohantam a bejárati ajtón, miközben a dobozt lehajítottam az előszobában és futottam ahogy tudtam.

Ezek után, órákon keresztül tartó bolyongás vette kezdetét részünkről a környéken miközben vártuk, hogy a szülők feldolgozzák a kiskutya megérkezését és valamelyest nyugiban fogadják az új tulajdonost.

Mint később kiderült, nemhogy megnyugodtak volna, egyre fokozottabban ment fel a vérnyomásuk és az a kis "nyamvadt kis szőrkupac" (első napi elnevezése a szülők részéről) is erősen tett róla, hogy beírja magát a család történelmébe. Mikor nagyon késő este erőt vett magán a barátnőm és hazament, két dühtől tajtékozó felnőtt emberrel és egy vonyító vörös, csatakos, felismerhetetlenségig ragacsos kiskutyával és egy háborús övezetnek nyilvánított előszobával találta szembe magát.

Mindenkit megnyugtatok. A kutya végül is a család kedvence lett.

Egy nagyon erős egyéniségű kutya volt, aki nem véletlenül kapta a Kea hívó nevet. Kiállításokon nem túl sikeres, de vadászatokon kiemelt képességű lett, a vízi munkájában egyenes legendás.

Az, hogy én ezt hogy éltem túl, vagyis hogy éltük túl a barátnőmmel, az már egy másik történet."

A képeken:
MASZUDI BABETT - Kea
apa: Dobokai Cyrill
anya: Pincezugi Vörösvillám Iris

írta: Kázsmér Zsuzsanna