Il Cane in azione – 1899

"Alávetni az ember akaratának egy bármily intelligens, mégis oktalan élőlényt valódi művészet, mely elméleti tanulmányozást, intuíciós finomságot, előrelátást, éles megfigyelőképességet igényel, olyan adottságokat, amik nem akarnak különválni a nyugalomtól és az állhatatos akarattól."

A field trial versenyek Angliából származnak. Az első Field-trialok 1820-ra nyúlnak vissza és a történetük a következő. Lord Lymeynek volt egy Rhoth nevű angol szettere, aki nemcsak, hogy ritka szép volt, de ritka jó grouse-vadász kutya is volt. Olyannyira elterjedt a híre, hogy még Yorkshire-ban is volt visszhangja. Sir de Bertry, aki nagy pointer tenyésztő volt saját szemével akart meggyőződni a kutya kvalitásáról, ezért bejelentkezett vadászatra lord Lymey fejedelmi birtokára. Az időpontot le is fixálták, azzal, hogy sir Bertry magával viszi a legjobb pointerét, Bartont. Mivel a két tulajdonos között vita alakult ki, hogy melyik kutya a jobb, egy bírót kértek fel a döntésre. A "párbajra" egy több órás vadászat keretében került sor, speciális kritériumok figyelembevételével. Az eseményen több kutyás és tenyésztő is részt vett, végül Barton javára dőlt el a megmérettetés.

Laverach szerint a következő dolgokat lehet elbírálni egy versenyen: a mozgást, a képzettséget, az állást, az orr magabiztosságát és a stílust, tehát, a módot, ahogy a kutya vadat talál.

Eleinte ezek a versenyek is arról szóltak, hogy a legjobb kvalitású egyedek kerüljenek tenyésztésbe, kialakult az un. "fieltrialler", aminek a mozgása - gyakran mesterségesen elért féktelen galopp - megrémítette az öreg vadászokat, de Szt. Hubertus követők tömegét bűvölte el.

A szabály szerint csak kéz- vagy sípjellel lehetett vezetni a kutyát, bármilyen más hangoskodás kizáráshoz vezetett.

Az angliai versenyek sikerének híre hamar eljutott a kontinensre. Olaszországban az első trialokat 1892-ben rendezték, Genovában.

Az egyes vizslafajták munkája közötti különbségek miatt szükségszerű volt több osztály létrehozása, így minden vadászkutyás meg tudta mérettetni a kutyáját. A különböző osztályokat először Franciaországban, Németországban és Belgiumban vezették be. Angol szabályzat alapján történt a szetterek és pointerek bírálata a "grande quéte" (grande cerca v. nagy mezei keresés) osztályban, a "classe riservée" osztályban kizárólag kontinentális fajták indulhattak, mint a vizslák, griffonok és spinonék (keverékek kivételével), míg a "classe pratique" (caccia pratica) osztály nyitott volt minden olyan vadat állással jelző fajta egyedei részére, akiknek a származását legalább egy olyan egyesület elismerte, amelyik a fajta javítása céljából jött létre.

A "grande cerca" osztály az angol fajták rajongói számára volt érdekes, a "classe riservata" azon tenyésztők számára, akik hazai fajtákkal foglalkoztak, a "classe omnium" pedig azon vadászok számára, akik kutyáinak bár jó volt a származása, de minthogy azok gyakorlati vadászatra lettek szelektálva, nem voltak gyors, távolra kereső egyedek, ezáltal kimaradtak volna a versenyekből.

A Derby versenyeket, vagyis a fiatal kutyák versenyét azért hozták létre, hogy ez is egy értékmérője legyen a tenyészkanoknak. Szabályzat szerint a korhatár 17 hónap volt, szemben a mostani, országonként eltérő, 24-36 hónapos korhatárral.

Tanítás szempontjából nagyon fontos, hogy a kutya jól képzett legyen és ne csak a természetes adottságaira alapozva dolgozzon. Az angolok nagy mesterei a képzésnek, legfontosabb, amit megtanítanak a kutyának az a "down" (hasalás). Azért praktikusabb a down parancs használata, mint pl. a behívás, mert ezáltal a kutyának nem kell letérnie a keresés vonaláról.

Egy hideg szeles napon az egyik vadász sárszalonkára indult vadászni Belle nevű gordon szetter kutyájával. Egész délelőtt nem volt szerencséjük, ezért úgy döntött, hogy pihenésképpen és hogy kicsit felmelegedjen betér egy kis borra valahova. Gondolta, hogy hazafelé a villamos helyett inkább gyalog megy és átnézi még a közeli erdőt, hátha találnak erdei szalonkát. A kutya csengője egyszer csak elhallgatott, majd egy nyúl ugrott a sűrűből, a vadász rálőtt és elhozásra küldte a kutyát. Ekkor azonban meghallotta, hogy valaki közelít felé, a vadőr volt. Mivel nyúlra nem lehetett volna vadásznia, Belle kutyáját gyorsan "down" paranccsal hasaltatta, még mielőtt a vadőr megláthatta volna a nyúllal a szájában. A vadőr elkérte az engedélyét és megkérdezte, hogy mire vadászik. Elmondta, hogy vonuló madarakra, de nem volt szerencséje, úgyhogy üres a batyu. Erre a vadőr megkérdezte, hogy és ugyan a kutyája merre van, mire ő elmondta, hogy mivel drága a tartása és különben is városban kényelmetlen lenne, nincs kutyája. A vadőr kétkedve fogadta az érveit és mondta, hogy márpedig ő tudja, hogy van kutyája, sőt azt is tudja, hogy "Down'-nak hívják és hogy bizonyítsa az igazát elkezdte kiabálni, hogy "down", "down". Persze a vadász is beszállt a kiabálásba, miközben jókat somolygott a bajusza alatt. Végül a vadőr elment, ő meg behívta a kutyát, aki boldogan jött és hozta a nyulat.

Az angol kiképzési metódus vizsgálata során mindig arra a következtetésre jutunk, hogy az, amely kedvességre és türelemre alapszik, sokkal jobb eredményeket hoz, mint a bizonyos emberek által gyakran használt módszer, amely keménységre és kegyetlenségre alapszik.

Időnként előfordul, hogy az alomban született kiskutyák nem mutatják a szülők tulajdonságait. Ebben az esetben vissza kell menni a nagyszülőkig, illetve legtávolabbi ismert ősökig. Ez nem mindig egyszerű, mivel csak kevés fajtának van hosszú törzskönyve. Fenti esetekben magyarázatként még az is szóba jöhet, hogy a szuka korábbi párosításaiból maradt vissza valamilyen hatás. Sokan nem ismerik el, de néhány fiziológus nem zárja ki, ahogy Claudio Bernard azzal igyekezett magyarázni a jelenséget, hogy néhány pete egy korábbi fedeztetés alkalmával nem tökéletesen, a nemzéshez nem elégséges módon termékenyül meg, de ahhoz elegendő mértékben, hogy egy későbbi, teljes megtermékenyülés során nyomot hagyjon.

Ezt a feltevést támasztja alá az a jelenség is, amikor egy szukát több kannal is fedeztetnek és a fedeztetések között akár hosszabb idő is eltelik és az utódok különböző apákra hasonlíthatnak.

Az egyik legismertebb tény a feltevés alátámasztására, mely Angliában (1859-ben) már egy klasszikusnak számít: Lord Moreton, versenylótenyésztő, egy nap befedeztette a tiszta vérű tenyészkancáját egy zebrával. Az eredmény természetesen egy hibrid volt, aki az apjáéhoz hasonló csíkos bundát viselt. A következő évben a kancát egy fajtája béli ménhez adták. Az istálló összes dolgozójának nagy meglepetésére, a csikó, aki ebből a második párosításból született, ugyanolyan csíkos volt, mint az első apa; újból párosítva egy tiszta vérű ménnel ismét csíkos utódot ellett, bár ennek a csíkozása már halványabb volt. Nem korábban, mint a harmadik generációban tűnt el az első párosítás minden látható nyoma. A két csíkos csikóról pontos rajz készült, portréik a londoni sebészeti iskolában láthatóak.

Megeshet, hogy egy fedezőkan, aki kiállításon győzedelmeskedik, a mezőn soha nem volt egy vadmegállása. Ha azonban a természetes vadászösztönöket tanítással és gyakorlással fejlesztik, annak eredménye az utódok képességeiben hatványozódik; azoknál a kutyáknál, ahol viszont a vadászati kvalitásokat nem csiszolják, az utódokban az többé-kevésbé tompultan jelenik meg, ahol pedig a tenyészállatokból hiányzik, természetesen nem lehet remélni, hogy az utódokban majd megjelenik.

Abban az időben a legtöbb hozzáértő, élükön Buffon, azt az elvet vallotta, hogy a fedezőkant a lehető legtávolabb kell keresni a tenyészszukától. Azt állítják, hogy a degeneráció egy szinte azonnali következménye annak, hogy a kant és a szukát ugyanazon helyen tenyésztették. Ilyen formán minden rokonpárosítást,- amit az angolok "in and in" -nek neveznek - elítélnek.

Mindazonáltal az angolok által, rokontenyésztéssel létrehozott különböző fajú csodálatos állatok megdöntötték a régi doktrínára alapozott vak meggyőződéseket.

Akkoriban úgy vélték, hogy bizonyos nem kívánatos tulajdonságokat ki lehet javítani, ha az egyed tenyészpárja ugyanazon tulajdonság ellentétesen rossz megnyilvánulási formájával rendelkezik (pl. homorú hát - púpos hát), de ma már tudjuk, hogy hibát hibával nem lehet javítani.) - a fordító megjegyzése.

A szoros rokontenyesztés degeneratív hatásaiért elsősorban a testvérpárosítások okolhatók, az apja-lánya, anya-fia párosításoknak kevesebb nemkívánatos hatása van. Csak arra kell figyelni, hogy az apjával fedeztetett fiatal szuka, illetve a fiával fedeztetett szuka első almát nem szabad megtartani és a következő almokban született kölyköket alaposan meg kell vizsgálni és teljes szigorral kiszelektálni azokat, amelyek a degeneráció legkisebb jelét mutatják.

Egy neves angol kutyás kikérte a véleményét sig. Luigi Clement-nek, a Shooting Times igazgatójának arra vonatkozóan, hogy miért kevésbé intelligens a pointer a szetterhez képest, amire sig. Clement újságában ezt válaszolta: "Néhány kivétellel a pointerek a fajd és a fogoly keresésére szolgáló gépek; se nem intelligensek, se nem barátságosak, némelyik igazi oktalan, ha a vad keresésén és megállásán kívül bármi mást kérnek tőlük. Ha a pointer teljesen elvesztette az intelligenciáját, az abból adódik, hogy generációk óta két dolgon kívül nem kértünk tőle mást: gyors keresést és állást. Ha valamelyik esetleg megpróbálna megszagolni egy döglött madarat, a korbács nem késik, hogy korrigálja!

Ennek a következménye, hogy a pointer a vadászaton kívül egy teljesen haszontalan lény és mélyen zárkózott. Igaz, hogy a szetterek ugyanannak a rendszernek lettek alávetve, de természetes ösztönükből fakadóan szeretetteljesek és barátságosak, olyan ösztön ez, ami a pointernek nincs, így az sosem fog az örömtől rezgő farokkal a gazdájához menni, csak, hogy kedveskedjen. Ha otthonról kilépve nem siet az ember kiadni a down parancsot, ami megállítja, futva tör előre, hogy menjen egy kört a személyes kíváncsisága kielégítésére, egyáltalán nem törődve velünk, mintha ott sem lennénk.

Nem mindegyik pointernek ilyen a temperamentuma, de tízből hatnak vagy hétnek biztosan.

Az első és legfontosabb dolog a tréningben...az egyed kiválasztása. Egy jó vérrel megáldott kutya ésszerű tréningezéséhez az igazi vadászat több, mint elegendő, ahhoz, hogy a veleszületett adottságai maximálisan kifejlődjenek, beleértve a mozgását is. Vadászattal ezek a tulajdonságok egymással párhuzamosan és harmóniában fejlődnek, különösen a szaglás, amely folyamatos figyelmet igényel, hogy a sebességgel összhangban legyen. A lóval vagy biciklivel való futtatás nem fogja növelni a kutya sebességét, ha abból eredetileg hiányzik a vér és a lendület: segít viszont fejleszteni az egyed veleszületett adottságait, de csak, ha az jó. Felesleges tehát azt gondolni, hogy egy field versenyre képzett kutya bemutatásához az szükséges, hogy órákon keresztül futtatjuk ügetésben bicikli vagy szekér után: ez csak akkor elfogadható eszköz, ha a kutya kövér és le akarjuk fogyasztani. Ezt a módszert azonban körültekintően kell alkalmazni és kerülni kell a délidőben történő végrehajtását, másrészt, amint a kutya hazaér jól át kell masszírozni és elégséges pihenés nélkül nem szabad vadászni vinni.

A kiképző legfontosabb képessége, hogy átlássa a kutya természetét, a tanítás csak ezután jön. Türelemmel és idővel lehet rávenni a kutyát, hogy elhagyja rossz szokásait és beilleszkedjen abba a passzív rendszerbe, amit a kiképző kitartással megkövetel.

Forrás: Il Cane in azione (1899)
Fordította és írta: Kasznár Petra